Nincs változás…

A nyolcvanas évek elején – saját gyerek hiányában – feleségemmel a húgom kisfiát lízingeltük a hétvégeken a kisfiú és a saját örömünkre. Ez általában a szombatot és a vasárnapot jelentet, ilyenkor ott aludt nálunk. Múzeumokba és moziba – egyszer cirkuszba is – mentünk és gyakran kirándultunk.
Egy börzsönyi kirándulás alkalmával történt a következő.
Jó kedvűen ballagtunk a jelzésen, amikor elénk pattant egy munkásőr és felemelt kézzel jelezte, hogy álljunk meg. Nem mehetünk tovább, mert ez műveleti terület és itt táboroznak. Csakugyan sok sátor volt felállítva, de embereket nem láttunk. Próbáltam értésére adni, hogy ez egy turistajelzés, ha letérünk, esetleg eltévedünk.
Hajthatatlan volt, hát letértünk és eltévedtünk. Alkonyodott már mikorra a turistaházhoz értünk holtfáradtan.
Viszont megtaláltuk a virágos kedvű munkásőröket.
A következő eset 89-után történt. Dömösön nyaraltunk, akkor a fiammal voltunk.
Az egyik nap elhatároztuk, hogy a Rám-szakadékon keresztül felgyalogolunk Dobogókőre. Megyünk a jelzésen ismét elénk pattant egy egyenruhás, egy cserkész gyerek. Szokásos mondóka, ők itt táboroznak, nem mehetünk tovább. Neki nem volt Kalasnyikovija, mondtam hát, hogy húzzon el cserkészke, mert seggbe rúgom. De nagyon harcias legényke volt, rendbe van feleltem, hívja ide a parancsnokot.
A parancsnok egy felnőtt férfi, gondolom tanár lehetettet. Elnézést kért és biztosított bennünket, hogy folytathatjuk a túrát. Elkísért minket a tábor végéig, elmeséltem hát neki a munkásőrös történetet.
Elgondolkozva vakargatta kopaszodó fejét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .