Címke: Gyerekkor

A földalatti

A régi földalattinak – amit kéregvasútnak is hívnak – valamikor volt egy felszíni szakasza, amikor is kibújt a föld alól és a csónakázótavat megkerülve érkezett a végállomásra. Közben megállt az Állatkert főbejáratánál. Az alagút vége és a megálló között volt egy sínpár, ezen gördültek.a kocsik éjszakai pihenőre a Dózsa György úti remízbe
Közel laktunk a Ligethez és szerettem a tó körül bóklászni. A vonatkiállót különösen szerettem. A kocsik lenyűgözőek voltak – csupa öntvény és lakkozott fa, a barnák és sárgák több árnyalatában.
Na, és ott voltak a sínek, amin elgördült a szerelvény. A kocsik a kiállást is menet rendszerint végezték, így felkészülten vártuk a szerelvényeket. Különféle tárgyakat helyeztünk a sínekre, kisebb kavicsokat, nagyobb köveket és tégladarabokat. Sajnos egyszer a kapukulcsot is, a kerekek ezt papírvékonnyá lapítottak.
Aztán egy alkalommal egyedül álltam pálya mellett, amikor kezembe akadt egy 50 filléres érme. Ez ugye egy lapos dolog, de vajon meddig lehet lapajtani? Nyomban a sínre tettem és vártam.Régi ötforintos érme méretűre, pergament vastagságura lapult. Felkaptam és boldogan rohantam vele haza, de senkinek nem mutattam meg. A kapukulcs óta az ilyen kalandjaimról nem számoltam be.
Másnap az osztályban nagy sikere volt, sőt rögtön vevő is akadt rá, a Kiss Laci (a nevet megváltoztattam) 2 forintot ajánlott érte. Természetesen eladtam és az elkövetkező szép új világra gondoltam, amit erre az új, biztos gyarapodási formára alapoztam.
Sajnos az ábrándozásomat a tanerők is kiszúrtak, aminek néhány új bejegyzés lett az eredménye az ellenőrzőmbe.
A 2 forintost a trafikban 50 filléresekre váltottam és siettem az Állatkerthez. Szépen kivasalta
az érméket és másnap boldogan kínáltam portékámat, de semmilyen érdeklődés nem mutatkozott. Átvittem a szomszéd osztályokba is, de abszolút semmi.
Az 50 filléreseimet sokáig a kapukulcs mellett őriztem, mint gyermekkori hülyeség tárgyi emlékeit, aztán valamelyik költözésnél elkallódott.

Ám szép emlék megmaradt, mert az emlékezett mindent kicsipkéz, széppé varázsol, mint ezt az otromba, arányaiban eltúlzott földalatti kocsit.

Tata

Gyönyörű, nádfedeles ház volt, a régi paraszti élet tanúja.
Apró ablakai a Bárány utcára néztek, meg a széles és hosszú udvarra. Az udvaron egy lovaskocsi kényelmesen megfordult, ha kellett. Azelőtt kellett, Tata fuvaros volt.
A ház kicsi volt, pitvarból és jobbra viszonylag kényelmes lakószobából, balra pedig egy kamrából állt. Az előtér és a szoba között volt a kemence, valamikor ez fűtötte a szobát és itt főzték az ebédet, sütötték a kenyeret, lepényt.
A házzal egybeépült az istálló és a disznó- és baromfiól. Évek óta üresen álltak.
Különálló épület volt a kocsiszín és szemben a házzal a góré a kukoricának.
A ház tövében kis kert pompázott, az itt nyíló illatos virágok varázslatossá tették a nyári estéket.

Hajnal van, a kis pad üresen áll. Fölötte a zsebkendőnyi ablakon keresztül gyenge fény pislákol.
Tata az asztalnál ül, a szokásos reggelijét, a kávéba aprított kenyeret, apró falatokban kanalazza.
A láboska mellett az asztalon utolsó hű társa, a vén kakas áll és csippent néha az ázott kenyérből.

A fehér csirke

A ’60-as évek elején nem állíthatom azt, hogy a bőség kosarából nagyokat meríthettünk volna.
A hétköznapokon rendszerint valamilyen tészta volt. Mákostészta, dióstészta, káposztás és krumplis tészta és persze túrós is, természetesen cukrosan. Főzelékkel tarkítottuk a napokat.
Vasárnap azonban mindig került hús az asztalra, gyakran szárnyas. Apám kívánsága szerint természetesen élő állatot vettünk, rendszerint csirkét.
Szombaton vásároltunk az Élmunkás téri piacon és a tűzhely lábához kötve kapirgáltak a konyhakövön, nem eredmény nélkül, mert kaptak morzsolt kukoricát. Álltalában megkötözés ellenére jól érezték magukat, pedig húgommal játszottunk is velük. Vasárnap reggel aztán anyu lemészárolta őket. Nevén nevezem a dolgot, mert egy bot élességű késsel tette ezt, gyakorlatilag hosszasan nyiszálva vágta el a csirke nyakát.
Egy formás fehér csirkéig tartott ez a rendszer. Ezt a csirkét nagyon megszerettem. Könnyes szemmel simogattam, magamhoz ölelve babusgattam. Apám rosszat sejtve kérdezte, hogy miért potyognak a könnyeim. Este felé aztán zokogva tört ki belőlem, hogy ne vágjuk le a csirkét.
Rábólintottak.
Vasárnap mákos tészta volt, anyu pedig délután levitte a csirkét Ócsán élő rokonainkhoz.
A többé nem láttam, pedig gyakran látogattuk a családot

Keresztanyám egyébként isteni csirkepaprikást főzött.

Az első cigaretta

A festő mögött álltam, a Vajdahunyad várat festette. Palettáján és a festményen is szaporodtak sárgák és az izgalmas barnásvörösök. Szeptember vége volt.
A Csónakázótó felől terjedve jellegzetes bűz uralta a levegőt. A leengedett tóban, a kiszáradó iszapjában rengeteg haltetem és egyéb szerves anyag bomlását kísérté ez a jellegzetes mocsárszag. Nyáron még kergetett a csősz minket a kifogott néhány sneci miatt, most pedig ezerszám pusztultak az iszapban aszalódva.
Megérkeztek a haverok is.
-Mit csinálsz – kérdezték.
– Nézem a festőt – helyesebben a képet néztem, amit festet. Abban az időben azokat a festményeket szerettem a legjobban, amelyek a Vajdahunyad várát ábrázolták.
A többiek értetlenül topogtak – Csináljunk már valamit – sziszegte P.
Megfordultam és eltökélten néztem a szemükbe – Vegyünk cigarettát!
Hökkenten, bárgyún vigyorogva néztek rám, de láttam rajtuk, hogy nincs ellenükre az ötlet, pedig tudomásom szerint egyikünk sem dohányzott még.
Nincs pénzünk, mondták zavartan és nincs trafik sem a közelben.
Mindig volt néhány forint a zsebemben, intettem menjünk.
Megindultunk a Széchenyi Fürdő irányába, de nem mentünk át az úttesten, hanem megindultunk felfelé és valahol a gyógyvizes pavilon magasságában egy kis négyszögletes, zöldre festett falú épület állt, a Trafik.
Jól ismertem, ligeti csavargásaim alkalmával gyakran vettem itt édességet, cukrot, fruttit, néha csokoládét. Mindent árusított darabra is, természetesen cigarettát is.
Ki vegye meg, tanakodtunk? Hetedikes, megszeppent srácok voltunk még és az ajtón belesve pedig egy bozontos szemöldökű, szigorú szemű, vörösfejű vénembert láttunk, a pulthoz támasztott mankó mellett. Akkoriban voltak még hadirokkant trafikok.
Ok, mondtam Fecske jó lesz kérdeztem, majd beléptem a boltocskába.
4 szál Fecskét egy doboz gyufát kérek, mondtam határozottan.
Rám emelte vizenyős, kék szemét – úristen ennek a szemével is lehet valami villant át az agyamon. Már nagyon mentem volna.
Gyakorlott mozdulatokkal kis csomagolópapírba sodorta a 4 szál cigarettát és mellé tette a doboz gyufát – egy forint tíz lesz fiatalúr – hadarta. A pultra csaptam a pénzt és kiszaladtam a boltból.
Felnőttesen kínáltam körbe a füstölnivalót, majd ügyetlenül rágyújtottunk. Köhögve, öklendezve, de röhögve és büszkén lépkedtünk a tó irányában. Egy idős bácsi ránk mordult, túl fiatalok vagytok még a bagózáshoz. Nem törődtünk vele.
Jól éreztük magunkat, barátságunk szorosabbá vált.
Beesteledett mire hazaértem. Csöndesen lépkedtem a sötét udvaron. A konyhaajtó ablakán belesve láttam apám egyedül ül az asztalnál, dohányzik és rettenetesen rázza a köhögés.
Szia apu – mondtam csendesen az ajtón belépve. Rám mosolygott és intett, hogy menjek oda. Majd a térdére ültetett és némán figyeltük a csendet.
Nagy, dolgos kezét mintha most is a fejemen tartaná.

A kenyér

Kilépett a bolt ajtaján, körülölelte a friss pékáru isteni illata. Lassan lépkedett, hóna alatt a friss, ropogós kenyérrel.
Anyuja reggel hagyott ott némi aprót és megkérte, hogy vegyen kenyeret.
A pékség a sarkon volt és ott helyben sütötték, tehát még forrón gőzölgött, amikor megkapta. Fél órája még a kemencében formálódott tökéletesre.
Nagyon szerette a friss kenyér ropogós héját, hazáig csipegette, sarkából jócskán fogyasztva. Ha egy kicsit ácsorgott a zöldségesnél néhány szem szőlőt is kapott mellé, hát azok voltak aztán mennyei falatok.
Hanem a kenyér belseje továbbra is forró volt.
A kisfiút ez nagyon izgatta, hány fokos lehet és mivel mérjen?
A konyhába lépve a kenyeret az asztalra tette és körülnézett.
Ekkor meglátta a lázmérőt. Igen, ez az kiáltott fel eltökélten.
Kivette a dobozából és a hegyes, ezüstösen csillogó végét a kenyér megsebzett végén keresztül a forró belsejébe nyomta. Csillogó szemmel figyelte, hogy egy versenyautó motorjának gyorsulási sebességével kúszik fel a higany a vékony csőben.
36…37…38…39…40…hohó baj lesz ebből gondolta izgatottan. Aztán csak pikk, hallotta és tudta, hogy már baj van.
A kenyér legalább 50 fok lehetett, a lázmérő 42 fokig mér. A hőre táguló higany pedig eltökélten utat keresett és talált magának.
Amikor kihúzta a törött mérőt, kis golyócskák százai gurultak szét az asztalon, de jócskán jutottak belőle a kenyér belsejébe is.
Megállapította a kenyérnek és a lázmérőnek annyi. Tudta, hogy a higany veszélyes anyag az ember szervezetébe kerülve súlyos mérgezést okozhat.
Hogy rendezze le az éhező családdal a történteket. Aztán higany golyócskákat egybeterelte a szemétlapátra, majd a lázmérővel együtt a szemétbe dobta.
Leült az asztalhoz, piros arccal várta szüleit.
Elsőnek édesapja érkezett haza.
Hebegve mesélte a történteket, apja hökkenten hallgatta, majd felállt és a kényérvágókéssel ketté vágta a kenyeret, a szennyezett felét a szemétbe dobta, majd hirtelen elhatározással levágta a kenyér sarkát. Kettétörte és a felét a fiának nyújtotta.

 A friss kenyérnek a serclije a legjobb! – állította és igaza volt.