Rövid próza kategória bejegyzései

Hol vannak a régi telek?

Milyen telek voltak gyerekkoromban?
Nos, pont ilyen hideg volt, mint most, napjainkban, de akkor november elejétől február közepéig tartott. Naponta dőltek meg a hidegrekordok, de szerintem nem is foglalkozott vele senki.
A december elején lehullott vastag hóréteget hóekékkel tisztították, a városokban hetekig a járdákon tárolták hatalmas egybefüggő kupacokban. Néhány nap alatt kemény fekete jéggé fagytak, januárban teherautókkal szállították a Dunához a rakpartokra, hogy az olvadás a Dunába csorgassa.
Ezek tetején jártunk az iskolába. Közben azt képzeltük, hogy híres hegymászók vagyunk, és meghódítjuk a Himalája bérceit. Ha nem volt szénszünet, ami gyakran egy-két hétig is eltartott. A fene bánta hideget.
A Dunán folyamatos volt a zajlás december és január hónapokban. 1963-ban egybefüggő, vastag jégréteg volt a Lánchídnál, száraz lábbal át lehetett kelni – természetesen ez tilos volt, mert voltak veszélyei.
Az Andrássy úton – akkor Ifjúság útjának nevezték – apámmal sétáltunk a Városliget felé. A vastag hórétegen apró, fekete testek hevertek. Madártetemek voltak, megfagytak a rettenetes hideg és az alultápláltság miatt – a hóban nem találtak élelmet.
A járdákon kitűnő csúszdákat alakítottunk ki, ezek napokig megmaradtak – gyakran hetekig – csúszkáltunk kezünket-lábunkat törve 🙂. Az iskolai sportpályák fellocsolásával remek korcsolyapályákat lehetett létrehozni.
Úgy hirtelen ezek jutottak eszembe a téli Budapestről.
Szóval hová lett a hó és a tél?
Kép: Fortepan

A kakas

Kakasszóra ébredtünk.
A konyhából hallatszott anyám és apám vidám beszélgetését kontrázta időnként a kis érctorkú.
Mi ágyban voltunk még. Húgommal ilyenkor átmentünk anyuék ágyába. A hatalmas dunyhák őrizték apu és anyu testének melegét és ez nagyon jó volt.
Az ágy fölötti képen a Szent család is mintha vidámabban hajolt volna a jászol fölé hiszen vasárnap volt
A kávé illata betöltötte a lakást, ideje volt hát, hogy felkeljük. Kimentünk a konyhába úgy pizsamában, mezítláb, kócosan, szemünket dörzsölve. Szüleink magukhoz öleltek minket, így lett teljes a nap.
A konyhaasztalon pöttyös bögrékben gőzölgő tejeskávé és a tányérokon a vajaskalács is a vasárnapot köszöntötte.
Az asztalhoz ültünk, jó kedvűen beszélgettünk. Csak anyám tüsténkedett, vizet forralt, kést fent és az edényeket készítette elő.
A kiskakas hangját néha megeresztve peckesen járkált a tűzhely körül – oda volt kötve a lába.
Amíg apu a szobában öltöztetett minket, anyu elvágta a kakas nyakát, vérét kifolyatva egy edénybe fogta fel – arra nem emlékszem, hogy mit csináltunk a vérrel, de valószínűleg hagymásan megsütve megették.
Mire kimentünk a kakaska élettelen teste a vájdlingban várta a forró vizet, feje mellette, lecsukott szemével mintha csak aludna.
A vájdling az udvaron volt, mert a leforrázott baromfinak emlékeim szerint rettenetes szaga volt.
Anyám hozta is már a forró vizet és rázúdította a testre.
Ekkor a kakas felpattant és elszaladt a lépcsőház irányába! A fejéből a szeme ijedten meredt, majd fájdalmasan lecsukódott.
Itt Happy Enddel befejeződhetne a történet, a kakaska haza futott a falujába és haláláig vígan búbolta a baromfiudvar tyúkjait.
Ám nem ez történt. Pár lépés után összeesett, anyám felkapta és visszatette a forróvízbe. Apám pityergő húgomat vigasztalta és cinkosan összenézett vigyorgó fiával.
Anyu, mint mindig csodás ebédet főzött. A levesből odalopta nekem a kakaska szívét – elkerülve így húgommal a veszekedést, hogy melyikünk egye ezt a páratlan szervet.
Aztán boldogan kanalaztuk a kakaspörköltöt nokedlival, tejfölös uborkasalátával. Egy pohár kadarka is került az asztalra, nekünk gyerekeknek pedig málnaszörp.
Délután pedig kimentünk az Állatkertbe, de a magyar baromfiudvart bemutató kifutókat messzire elkerültük.

1956, ahogy én láttam

1956 novemberében majd 5 éves voltam, így nem sok emlékem van a történtekről, a harcokról Nem állítom, hogy semmi. Bevillannak képek élesen, majd eltűnnek.
Akkoriban a Szív utca 65-ben laktunk, házunk félúton volt a Szondi utca és a Rudas László utca között. Az utcával szemben az Élmunkás híd alagútjai ásítottak, itt sok ellenálló barikádozta el, vagy ásta be magát és meglehetősen hosszú ideig tartották magukat.
Környék lakói hősiesen kuksoltak a légópincékben, de minden ház előtt férfiakból álló, fegyvertelen önkéntesek adtak gyakorlatilag semmit nem érő őrséget.
Néhányan gyerekek ott rohangáltunk, hiába próbáltak beterelni minket a kapu alá.
Az első éles kép:
A Szondi utcából váratlanul befordult egy orosz tank. Gépfegyverrel végig lőtte az utcát. Fejvesztetten rohantunk be a házba. A zárt kapun keresztül sokáig hallottuk a fegyverropogást.
Második kép:
Egyik este az eget figyelve izzó valamiket láttam egymásután röpülni, Katyusák mondta apám. Furcsa, de mintha hangtalanul repültek volna…
Apámnak akkoriban a Tömő utcában volt a munkahelye és egy alakalommal elmentünk valamiért oda. Egyébként nem dolgoztak, talán pénzért, vagy valami juttatásért. Miért vitt magával, máig sem értem, mert még folytak a harcok, talán ránk is lőttek, de lehet, hogy ezt csak képzelem, mert erről sincs éles emlékem.
A harmadik kép, ez egy egész képsorozat.
A Kilián laktanya bejáratában egy tank állt, szerintem működőképes volt. (Mostanában jutott a tudomásomra, hogy Maléter tankja volt) Egyébként – ezért neveztem képsorozatnak a következőket – rengeteg kilőtt harckocsi és felborult, kiégett villamos volt az Üllői út és József körút kereszteződésében. A kilőtt tankokon, a hátukon puskákkal és kezükben más kézifegyverekkel gyerekek ugráltak, talán játszottak. A földön összeégett, elszenesedett testű katonák hevertek.
Érdekes a Tömő utcába érkezésről megint nincs képem.
A forradalomnak ekkora vége volt, kegyetlen polgárháború zajlott, magyar ment magyarnak, az egyik fél szovjet támogatásával.
A fegyveres harcok után minden földes, temetésre alkalmas helyen sírok domborultak. Az Élmunkás híd feljáróinak oldalában, a játszótereken, a Köröndön, a Hunyadi téren – ezeken a helyeken jártam, ezeket láttam, de így lehetett a város többi részén is.
Ezen gondolkoztam, hogy ide írjam vagy se, hogy van ennek jelentősége egyáltalán. A sírok nagy része orosz katonáké volt, a halmokra helyezett sisakok jelezték hogy ott szovjet katonák nyugodnak…

Kifli

Békebeli ropogós kifli…
…volt a kosárra írva a pékség pultján. 10-15 db sima és sós kifli volt benne, egymásra dobálva.
Ez a péksütemény bazi nagy, egy rendes kifli háromszorosát is kiteszi. Sápkóros és egyáltalán nem ropogós.
Aztán jönnek a képek. Általános iskolás vagyok, anyám friss hangja ébreszt. Én bújok a meleg dunyha alá. Nehéz volt kelni. Télen sem fűtöttük a szobát. Nem tudom mi volt az oka, hogy a hideg szobában egészségesebb az alvás, vagy nem volt pénzünk a fűtésre. Ez utóbbi lehet, mert az előző lakásunkban cserépkályhával fűtöttünk, folyamatosan finom meleg volt. És apám korai halála miatt anyám egyedül nevelt minket.
Gyors mosdást követően az asztalhoz ültünk – a konyhában már duruzsolt a kályha, anyu hajnalban befűtött. Az asztalon két bögre kakaó és négy darab vajjal megkent kifli volt. A kakaót valami olcsó porból keverte, de frissen főzött hozzá tejet és gondoskodott róla, hogy bőr ne legyen a tetején, mert azt nem szerettük. A kifliket a sarki pékségből hozta. Ott sütötték helyben és valóban a ropogós, aranybarna kéreg alatt finom foszlós tésztája volt. Anyu ezeket két részre vágta és mind a kétfelét megkente Tea vajjal. Ez fontos volt, hogy mind a két fele kenve legyen. Pedig össze voltak borítva.
Aztán vidáman majszoltunk vagy félórát, jókat húztunk hozzá bögréből. Ilyenkor a húgomat sem szekáltam. Szerettük egymást így hármasban. Ez jelenthette a békét.
Most nincs kakaóm, se vajam és a békét is keresnem kell.
A kifli pedig vacak.

09.11. New York

Amikor beléptem az Andrássy úti Tokaji borozó ajtaján repült a hatalmas toronynak a repülő (ez felvételről ment, többször is bejátszották).
Közben rettenetes porfelhő gomolygott, a levegőben papírlapok milliói szálltak. Rohanó, menekülő emberek látszottak, távolról meg bámészkodok álltak értetlenül. Emberi testek is zuhantak a szédítő magasságból.
A borozó vendégei nem látszottak különösebben izgatottnak. Nem állítom, hogy továbbra is a futballról, vagy sportfogadásról beszéltek, de nem verte földhöz a dolog őket. Hiába az USA messze van Terézvárostól. Meg a magyar emberektől.
Izgatott voltam, Gy-vel, ivócimborámmal próbáltam beszélgetni a tragédiáról. Nem nagyon lehetett, de jó ürügy volt arra, hogy a szokásos pohárszámot emeljük.
Találgattam, hogy kihajthatta végre a támadást. Akkori ismereteim szerint a közel kelet fő ellensége Arafat volt. Az nyilvánvaló, hogy benne sem ennyi erő, sem elszánás és kurázsi nem lehetett.
Bin Láden neve nem volt ismert – nem általánosítanék, én nem ismertem.
Közben még egy gép a toronynak repült. Elképesztő volt, ez már nem egyszerű terrortámadás, ez háború. A Pentagont is megtámadták.
Sötétedni kezdett, elindultunk hazafelé.
Lakásba lépve közölte a feleségem, hogy mind a két torony ledőlt.

Bibliai idők.

A két férfi kora este ért a Parlamenthez.
Senki nem gondolta róluk, hogy angyalok. Egyedül K L, mert neki jelentettek a titkosszolgák. Állítólag fentről kemény büntetést helyeztek kilátásba. Nagyon ideges volt, mert nemhogy a Fideszbe, de az egész parlamentben nem volt tíz igaz politikus. Helyesebben egy volt, de inkább a nyelvét tépeti ki, mint hogy a nevét a szájára vegye.
A vendégek a Vadászterembe várakoztak.
A padsorok közben megteltek Fideszes képviselőkkel, akik közbeszerzési pályázatokat követeltek.
Nos, húzta fel szemöldökét a magasabb angyal. K könyörgőre fogta, legalább ő és a családja elmenekülhessenek.
Ám az angyalok a fejüket csóváltak. Szó sem lehet róla.
A Parlament körül azóta erős kénes bűz terjeng.
Ekkor felriadtam, a nyitott ablakon a hajnal beáradó tiszta hűvöse cirógatta az arcomat.
Bekapcsoltam a számítógépet.

Moziban álmodtunk…

Mindig filmbuzi voltam, igen gyerekkoromban is.

Alig múlt el nap mozi nélkül, néha több filmet is láttam egy napon. A nagy premier mozik mellett mint a Vörös Csillag, Szikra, Uránia a kisebb mozikat látogattam, mert oda érvényes volt az ifjúsági mozibérlet.

“Számunkra legfontosabb művészet a film” Állt az idézet a bérlet második oldalán. A nagyszerű megállapítást V. I. Leninnek tulajdonították. Aztán a rendszerváltás után kiderült, hogy ez a fontos meghatározás Bacsó Péter leleménye.

Szóval sűrűn látogattam a kisebb mozikat, mint a Duna, Bástya, néha a Puskint. Meg az egészen kis vetítőket. Ezek közül a kedvencem a Mátra volt. 2 forint volt a legolcsóbb jegy, ezek az első 2 sorba biztosítottak helyet és 50 fillérrel volt olcsóbb a bérleti árnál. Sokat jártam még a Zrínyi és a Bányász “A” és “B” terembe. Ezeket köpködőnek is hívták, talán nem alaptalanul.

Volt ennél lejjebb is, például a Munkácsi mozi. Természetesen a Munkácsi Mihály utcában, az Epreskert mellett. Csak délután játszó mozi volt a lépcsőházból lehetett lemenni, lényegében egy pincében, a zsebkendőnyi nézőtérre.

Volt még egy igazán egyedi, talán csak az aprófalvak moziaira emlékeztető lehetőség.

Ez pedig a Szív utcában a Merkúr irodaház földszintjén üzemelt. Csak szombat este volt előadás, 18 és 20 órai kezdettel. Maszek kezdeményezés volt – talán a Merkúr dolgozói közül valakik bérelték a termet és a filmeket. Szép bevételre tettek szert minden héten, mert a vetítések nagyon népszerűek voltak. Akkoriban kevés lakásban volt televízió, így a szombat esti szórakozás gyakorlatilag házhoz jött. Egész családok vonultak le az előadásokra, hozták magukkal a vacsorát, gyereknek bambit.

Egy pár éve jártam arra, az épületet is elbontották és új irodaház állt a helyén üres irodákkal.

A kép a netről van.