Valamikor a hatvanas évek közepén…

Egy 40 wattos villanykörte sárgás fényénél kuporogtunk a konyhaasztal körül a Szív utca, kis földszinti lakásának konyhájában. Az asztalon egy Mambó magnóból Purple Haze kemény gitár riffjei töltötték meg az apró lakás minden köbméterét és ölelte körül a szívünket.
Jimi Hendrix mondta Tibi és bólintottunk.
Aztán visszatekertük a tekercset és újból és újból meghallgattuk a felvételt.
TUK TIK TUK TIK TUDUDUDÚ a magnó melegedő csöveinek szagával megtelt az orrunk.
Nem nyúltunk a borhoz, nem beszélgettünk, csak némán hallgattuk. Igen ez Hendrix.
TUK TIK TUK TIK TUDUDUDÚ…és megértettük, hogy a világ már nem lehet olyan, mint amilyen eddig volt!

A legjobb formáció, The Jimi Hendrix Experienc

A tojásos nokedli

Nincsenek emlékeim apám viszonyáról a valláshoz, korán meghalt.
Anyu nem bigottan, de hívő, szorgalmas templomba járó az ünnepeket megtartó és tartató katolikus.
A húgom és én elsőáldoztunk, bérmálkoztunk.
Szerettem templomba járni, bár emlékeim szerint általában baromi hideg volt.
A hitoktató órákat nagyon kedveltem, a bibliai történetek elvarázsoltak, lelkesítettek. Egyetlen problémám volt, hogy az Isten mindenütt jelen van.
Ez nem fért a fejembe. Így aztán leszűkítettem arra, hogy a templomokban van jelen, de csak a kerültünkben több templom volt ahhoz, hogy mindegyik tele legyen Istennel. Kerestem az oltáron, a karzaton, körbe minden irányba. Hiába.
Mostanában értettem meg, hogy a szívemben kellett volna, de mára már ott is hiába kutatom nem lelelem.
Elkalandoztam, anyuról akartam írni és a nagypéntekről.
Nagypénteken mindig tojásos nokedli volt, amit természetesen utáltam.
Akkoriban hét közben általában tésztaétel volt valamilyen levessel, néha főzelék. Hétvégén volt rántott hús máskor csirkepörkölt. Hogy miért utáltam a tojásos nokedlit máig nem értem.
Most akár két tányérral is bevágnék belőle.

Természetesen fejes salátával.

Egy használható recept: https://www.mindmegette.hu/tojasos-nokedli-a-tavasz-etele-48460/

A régi telek?

Milyen telek voltak gyerekkoromban?
Nos, pont ilyen hideg volt, mint most, napjainkban, de akkor november elejétől február közepéig tartott. Naponta dőltek meg a hidegrekordok, de szerintem nem is foglalkozott vele senki.
A december elején lehullott vastag hóréteget hóekékkel tisztították, a városokban hetekig a járdákon tárolták hatalmas egybefüggő kupacokban. Néhány nap alatt kemény fekete jéggé fagytak, januárban teherautókkal szállították a Dunához a rakpartokra, hogy az olvadás a Dunába csorgassa.
Ezeken a kupacokon jártunk az iskolába. Közben azt képzeltük, hogy híres hegymászók vagyunk, és meghódítjuk az Alpok bérceit. Ha nem volt szénszünet, ami gyakran egy-két hétig is eltartott. A fene bánta hideget.
A Dunán folyamatos volt a zajlás december és január hónapokban. 1963-ban egybefüggő, vastag jégréteg volt a Lánchídnál, száraz lábbal át lehetett kelni – természetesen ez tilos volt, mert voltak veszélyei.
Egyszer az Andrássy úton – akkor Magyar Ifjúság útjának nevezték – apámmal sétáltunk a Városliget felé. A vastag hórétegen apró, fekete testek hevertek. Madártetemek voltak, megfagytak a rettenetes hideg és az alultápláltság miatt – a vastag hótakaró alatt nem találtak élelmet.
A járdákon kitűnő csúszdákat alakítottunk ki, ezek napokig megmaradtak – gyakran hetekig – csúszkáltunk kezünket-lábunkat törve 🙂. Az iskolai sportpályák fellocsolásával remek korcsolyapályákat lehetett létrehozni.
Úgy hirtelen ezek jutottak eszembe a téli Budapestről.
Szóval hová lett a hó és a tél?
Kép: Fortepan

A kakas

Kakasszóra ébredtünk.
A konyhából hallatszott anyám és apám vidám beszélgetését kontrázta időnként a kis érctorkú.
Mi ágyban voltunk még. Húgommal ilyenkor átmentünk anyuék ágyába. A hatalmas dunyhák őrizték apu és anyu testének melegét és ez nagyon jó volt.
Az ágy fölötti képen a Szent család is mintha vidámabban hajolt volna a jászol fölé hiszen vasárnap volt
A kávé illata betöltötte a lakást, ideje volt hát, hogy felkeljük. Kimentünk a konyhába úgy pizsamában, mezítláb, kócosan, szemünket dörzsölve. Szüleink magukhoz öleltek minket, így lett teljes a nap.
A konyhaasztalon pöttyös bögrékben gőzölgő tejeskávé és a tányérokon a vajaskalács is a vasárnapot köszöntötte.
Az asztalhoz ültünk, jó kedvűen beszélgettünk. Csak anyám tüsténkedett, vizet forralt, kést fent és az edényeket készítette elő.
A kiskakas hangját néha megeresztve peckesen járkált a tűzhely körül – oda volt kötve a lába.
Amíg apu a szobában öltöztetett minket, anyu elvágta a kakas nyakát, vérét kifolyatva egy edénybe fogta fel – arra nem emlékszem, hogy mit csináltunk a vérrel, de valószínűleg hagymásan megsütve megették.
Mire kimentünk a kakaska élettelen teste a vájdlingban várta a forró vizet, feje mellette, lecsukott szemével mintha csak aludna.
A vájdling az udvaron volt, mert a leforrázott baromfinak emlékeim szerint rettenetes szaga volt.
Anyám hozta is már a forró vizet és rázúdította a testre.
Ekkor a kakas felpattant és elszaladt a lépcsőház irányába! A fejéből a szeme ijedten meredt, majd fájdalmasan lecsukódott.
Itt Happy Enddel befejeződhetne a történet, a kakaska haza futott a falujába és haláláig vígan búbolta a baromfiudvar tyúkjait.
Ám nem ez történt. Pár lépés után összeesett, anyám felkapta és visszatette a forróvízbe. Apám pityergő húgomat vigasztalta és cinkosan összenézett vigyorgó fiával.
Anyu, mint mindig csodás ebédet főzött. A levesből odalopta nekem a kakaska szívét – elkerülve így húgommal a veszekedést, hogy melyikünk egye ezt a páratlan szervet.
Aztán boldogan kanalaztuk a kakaspörköltöt nokedlival, tejfölös uborkasalátával. Egy pohár kadarka is került az asztalra, nekünk gyerekeknek pedig málnaszörp.
Délután pedig kimentünk az Állatkertbe, de a magyar baromfiudvart bemutató kifutókat messzire elkerültük.

1956 véres novembere

1956 novemberében majd 5 éves voltam, így nem sok emlékem van a történtekről, a harcokról. Nem állítom, hogy semmi. Bevillannak képek élesen, majd eltűnnek.
Akkoriban a Szív utca 65-ben laktunk, házunk félúton volt a Szondi utca és a Rudas László utca között.
A tejcsarnok, a Mátyus bácsi műhelye napok óta zárva volt már. Távolról gépfegyver kattogott, morajlás hallatszott.
Az utcával szemben az Élmunkás híd alagútjai ásítottak, itt sok harcos barikádozta el, vagy ásta be magát és meglehetősen hosszú ideig tartották magukat.
A környék lakói hősiesen kuksoltak a légópincékben, de minden ház előtt férfiakból álló, fegyvertelen önkéntesek adtak gyakorlatilag semmit nem érő őrséget.
Néhányan gyerekek ott rohangáltunk, az úttesten hiába próbáltak beterelni minket a kapu alá.
Az első éles kép:
Váratlanul befordult a Szondi utcából egy orosz tank. Gépfegyverrel végig lőtte az utcát. Fejvesztetten rohantunk be a házba. A zárt kapun keresztül sokáig hallottuk a fegyverropogást.
Második kép:
Egyik este az eget figyelve izzó valamiket láttam egymásutánban repülni, Katyusák mondta apám. Furcsa, de mintha hangtalanul repültek volna…
Apámnak akkoriban a Tömő utcában volt a munkahelye és egy alakalommal elmentünk valamiért oda. Egyébként nem járt be dolgozni, talán pénzért, vagy valami juttatásért mentünk, gyalog. Miért vitt magával, máig sem értem, mert még folytak a harcok, talán ránk is lőttek, de lehet, hogy ezt csak képzelem, a félelem játéka lehetett.
A harmadik kép:
Ez egy egész képsorozat.
A Kilián laktanya bejáratában egy tank állt, szerintem működőképes volt. (Mostanában jutott a tudomásomra, hogy Maléter tankja volt) Egyébként – ezért neveztem képsorozatnak a következőket – rengeteg kilőtt harckocsi és felborult, kiégett villamos volt az Üllői út és József körút kereszteződésében. A kilőtt tankokon, a hátukon puskákkal és kezükben más kézifegyverekkel gyerekek ugráltak, talán játszottak. A földön összeégett, elszenesedett testű katonák hevertek.
Érdekes a Tömő utcába érkezésről megint nincs képem.
A forradalomnak ekkora vége volt, kegyetlen polgárháború zajlott, magyar ment magyarnak, az egyik fél szovjet támogatásával.
A fegyveres harcok után minden földes, temetésre alkalmas helyen sírok domborultak. Az Élmunkás híd feljáróinak oldalában, a játszótereken, a Köröndön, a Hunyadi téren – ezeken a helyeken jártam, ezeket láttam, de így lehetett a város többi részén is.
Ezen elgondolkoztam, hogy ide írjam vagy se, hogy van ennek jelentősége egyáltalán. A sírok nagy része orosz katonáké volt, a halmokra helyezett sisakok jelezték, ezek szovjet katona sírok…

Kifli

Békebeli ropogós kifli…
…volt a kosárra írva a pékség pultján. 10-15 db sima és sós kifli volt benne, egymásra dobálva.
Ez a péksütemény bazi nagy, egy rendes kifli háromszorosát is kiteszi. Sápkóros és egyáltalán nem ropogós.
Aztán jönnek a képek. Általános iskolás vagyok, anyám friss hangja ébreszt. Én bújok a meleg dunyha alá. Nehéz volt kelni. Télen sem fűtöttük a szobát. Nem tudom mi volt az oka, hogy a hideg szobában egészségesebb az alvás, vagy nem volt pénzünk a fűtésre. Ez utóbbi lehet, mert az előző lakásunkban cserépkályhával fűtöttünk, folyamatosan finom meleg volt. És apám korai halála miatt anyám egyedül nevelt minket.
Gyors mosdást követően az asztalhoz ültünk – a konyhában már duruzsolt a kályha, anyu hajnalban befűtött. Az asztalon két bögre kakaó és négy darab vajjal megkent kifli volt. A kakaót valami olcsó porból keverte, de frissen főzött hozzá tejet és gondoskodott róla, hogy bőr ne legyen a tetején, mert azt nem szerettük. A kifliket a sarki pékségből hozta. Ott sütötték helyben és valóban a ropogós, aranybarna kéreg alatt finom foszlós tésztája volt. Anyu ezeket két részre vágta és mind a kétfelét megkente Tea vajjal. Ez fontos volt, hogy mind a két fele kenve legyen. Pedig össze voltak borítva.
Aztán vidáman majszoltunk vagy félórát, jókat húztunk hozzá bögréből. Ilyenkor a húgomat sem szekáltam. Szerettük egymást így hármasban. Ez jelenthette a békét.
Most nincs kakaóm, se vajam és a békét is keresnem kell.
A kifli pedig vacak.