1989. június 16.

Péntek volt, az épületben rajtunk kívül senki nem volt már. Rumot ittunk kólával, hülyéskedtünk.
A rádió valamilyen gyűlést közvetített. Állítólag 300 ezer ember volt a Hősök terén. Egy heves ifjonc valamilyen furcsa tájnyelven, rettenetesen hadarva követelte az orosz csapatok kivonását az országból. Az orosz tankok egyébként a vonatokon voltak.
Én Rozi cipófarát néztem megbűvölten, ha egy kicsit bátrabb lennék – gondoltam. Töltöttem még rumot.
Szeme is szép volt, olyan sötét búja nézéssel. Bár ez a szem most azt üzente, na, mi lesz te fat@kű?
Úgy látszik, hogy kivonulnak az oroszok, nyögtem. Égett a fülem.
Aztán ennek is vége lett.
Délután családdal elindultunk a Balatonra.
Az M-7esen soroltak a Ladák, a Wartburgok meg a Trabantok.

Ece Homo, Tóth honvéd

Megkérdezték az utca emberét, mit szólna a Homo sapiens kihalásához
Ezzel én is próbálkoztam egyszer.
Tóth honvéd az egyik legbutább katonatársam volt. Jóindulatú, jámbor gyerek, de rettenetesen ostoba volt. Sokat piszkáltuk egymást, én főleg ugrattam, általában fura reakciói voltak.
Egyszer azt találtam mondani:
Tudod Tóth honvéd, te egy igazi Homo sapiens vagy.
Nyomd anyádba a f@szod volt a válasza rá.
Az arab számokról nem beszélgettünk  🙂

A tank

A tank ott állt a kutyafuttatóban.
Két napja érkezett, dübörögve végig az Ady Endre utcán. A sarkon megállt, tornyát forgatva, mintha körülnézne. Aztán lassan befordult a szervizútra, majd befarolt, néhány autóroncsot tovább lapajtva beállt a mostani helyére.
Az öreg nézte a törött ablakon keresztül. Kezdetben rémülten, aztán nyugtalanul gurult naponta többször az ablakhoz, de mostanra nyugodtan nézte.
Ezek nem rombolni jöttek, inkább kibekkelnek mint ő gondolta.
A front távolról morajlott. Erre nem voltak harcok, bár néhány kósza becsapódás érte a házat. Ezért voltak a törött ablakok.
Néha volt áram és víz is.
És mindig volt GÁZ.
A gyerekek elhagyták az országot. Könyörögtek, hogy tartson velük, de maradt. Szeretett itt és úgy gondolta meg lehet úszni a legrosszabbat, a halált.
A harckocsi előtt most egy félmeztelen katona mosdott, csupa szutyok arcú társa egy kannából öntötte rá röhögve a vizet.
Derűs, békés nap vélte az öreg és egy másik nyugodt napra gondolt. A kisfiával sétáltak az Andrássy úton. Ettek egy fagyit a Lukácsban majd elindultak a Városliget irányába…
Ekkor valamivel rálőtek a tankra, de a jármű sértetlen maradt. Felkelepelt néhány gépfegyver is.
A katonák a tankba ugrottak és a géppuskával lőni kezdték a házat. Az öreg rémülten gurult a gardróbba, amit a lakás legvédettebb helyének vélt. Túlélni, túlélni zakatolt az agyában.
Több robbanás rázta meg a házat.
Hát ideért a háború gondolta és ekkor ráomlott a fal.
Kisfiával a Köröndhöz értek, lassan lépkedtek, de már a levegőben lebegtek.
Látod kisfiam mutatott le, ott lakott Kodály Zoltán, de már nem volt hangja.

Füttyös Gyuri

A 67-es Spencer Davis Group koncertre mentünk a Kisstadionba. Szakadt az eső – csak a stadionhoz érve tudtuk meg, hogy a koncert elmarad, a következő nap lett megtartva.
A 76-os troliról leszállva, röhögve értünk a Thököly útra. 16 éves voltam, a többiek is legfeljebb 18. Röhögtünk hát mindenen. Ekkor tűnt fel egy fura alak, ököllel verte a hatalmas kirakatüvegeket. Csak úgy döngött, de nem tört be. Tisztában volt vele, hogy mekkorát lehet ütni. Közben élesen füttyentett hozzá.
A Füttyös bólintott Pityu barátom
Azután sokat láttam még, folyton mozgásban volt. A város legtávolabbi részein tűnt fel.
Egyszer a 72-es trolin utaztunk Pityuval. Egymással szembe ültünk és pont kettőnk közé állt be. Az újságjával az ablakot verte és közben dohányzott 🙂
Máskor a Kéményseprőbe tért be, úgy éjfél magasságában. Egy bélást kért a pincérnőtől, amikor nem kapott, akkor hirtelen sarkon fordult és még azzal a mozdulattal lerántott egy tálca mosogatáshoz odakészített söröskorsót. A többi pincér ott termett, de a vendégek megvédték. Kapott egy kettest és füttyögve békésen távozott.
Egy alkalommal a Nagykörúton, a Dohány utca közelében található női fodrászatba fordult be. Tibi barátommal megálltunk. Nem kellett sokat várni, fél percen belül hatalmas sikoltozás hallatszott az üzletből, majd boldog vigyorral az arcán, markában 2 forinttal megjelent Gyuri.
A Nyugatinál a két sínpár között állva az egymással ellenirányban haladó villamosok oldalát csépelte, de kegyetlenül. Veszélyesen élt, az biztos.
Még ezt utoljára. Marek Erikával a Dob utcában haladtunk – késő este volt, műszak után kísértem haza a nyomdából – próbáltam összeszedni magam, hogy megvalljam, hogy mennyire tetszik nekem. Ekkor előzőt minket hátulról a Füttyös és szokásához híven nagyot, csapot Erika legkerekebb testrészére. Felháborodva kérdezte, hogy miért nem vontam kérdőre „támadóját”. Hiszen ő a Füttyös Gyuri, próbáltam menteni magam és akkor már tudtam, hogy esélyem se lehet Erikánál.
Aki egyébként másfél fejjel magasabb volt nálam

Cím nélkül

A rakodópart alsó kövén ültem, vártam mikor úszik erre egy dinnyehéj…
Aztán megláttam őt, lassan, méltóságteljesen lépkedett, kis hullámokat kavarva, köpenye alja átázva. Felém tartott és barátságosan bólintva köszöntött.
– Sétáljunk egyet barátom – szólított meg, nyájasan mosolyogva mutatott helyet maga mellett.
– Kérem én rokkant vagyok, féllábú, vagy egylábú, magam sem tudom, hogy mi – hebegtem értetlenkedve.
Ezt a f@szságot gondoltam magamban.
– Mondottam ember, kelj fel és járj! – ezt már emeltebb hangon mondta.
Mit tehettem hát, el kezdtem ugrálni mellette a vízen.
Beszélgetni próbáltunk, de az én azon agyaltam, hogy hányat lép egy évben egy veréb.
Meg azon, hogy a hajó vonták találkozása tilos!
Lassan rebbentek pilláim, már ébren voltam. Csonkomhoz nyúltam és megértettem, hogy a csodák sem úgy működnek, mint régen.