Címke: Gyermekkor

A Ligetben, bizony jó régen

Átvágott a parkon, a tó felé tartott. Mostanában kaszáltak, a levágott szállak kis kazlakban illatoztak. teleszívta a tüdejét, imádta a széna szagát. A partra érve lekuporodott, guggolva nézte a vízet, a csendes mélyt. Kis halrajok úszkáltak mindenfelé. Snecik gondolta, a néha felbukkanó aranyos villanások pedig naphalak. Szerette a vízet. A néha felbukkanó béka pofák mintha neki hunyorítanának, intet hát nekik, aztán megindult a Vár felé, de nem oda tartott, átment a hídon és jobbról kerülte a tavat. A nyomós kúthoz ment nagyon szerette a nyáron is hideg, vasízű vízét. Ügyesen használta a kutat,az egyik kezével a kar nyomta, a másokkal kagylót formázva ivott, majd megmosta az arcát. Ekkor vette észre a három fiút. Nem ismerte őket, de semmi jót nem nézett ki belőlük.
Felegyenesedett, az arcát törölgette a könyökével ekkor lépett oda a legkisebb srác.
-Innék, nyomod a kart- nézet szemtelenül, de nem fenyegetően.
-Természetesen, mutatott a zuhogó vízre. Vedelt, majd most mar pofátlanul- nyomd nekik is.
-Nézd, hárman vagytok, nyomjátok egymásnak.
-Azt mondtam nekik is- és mellbe lökte a kisfiú.
-Megmondtam, hogy nem!
Teljes erőből gyomron vágta a másikat. Meg lepetten és fájdalmasan görnyedt össze. Társai azonnal megindultak a kút felé.
Még egy lépés és baj lesz-helyezte kilátásba a fiúcska-Nem volt világos, hogy értette, de azok jöttek tovább. Kicsit remegő térdel, de teljes erővel orrba vágta a görnyedt a fiút.
Elöntötte a vér az arcát.
-A verekedés ezennel véget ért, mossátok meg az arcát!
Kicsit várt még , majd a Paál sétányon haladva megindult a Vár felé.
Ezt megúszta , azért szedte a lábát.
Hidra érve már büszkén lépkedett, mint egy győztes lovag lépet a Várba, ami nem volt igazi vár. Igaz ő sem volt lovag, hanem egy szerencsés kiskamasz, aki megúszott egy verést.
Egy kicsit elidőzött a várba, majd megindult a tó felé.
Andris és Sanyi már ott horgásztak a kifolyónál
-Az imént megvertem 3 fiút-kezdtem dicsekedni.
-Óvodások voltak?-nevetett Sanyi.
– Én pedig fogtam egy kardhalat, de visszadobtam, mert túl kicsi volt -mondta komolyan Andris.
Pedig jó lett volna beszélni róla, mert az a sok vér egy kicsit ijesztő volt.
Egy kicsit arrébb leült a fűbe és a vizet nézte, de csak a másik gyerek fájdalmas, síró arcát látta.
Ekkor egy kis béka pofája bukkant fel, egy ideig nézték egymást.
Majd hirtelen eltűnt és elvitte magával a véres képet.
Laci a zsebébe nyúlt és elővette a horgot és az úszót.
-Van csalitok? -kérdezte barátaitól.

.

 

 

 

.

A szódás

Szódás, szódavizes! Itt a szódás, szódás, szódavizes! -visszhangzott az ismert hang a lépcsőházban.
A  Szív utcai bérház apró népe ujjongva, boldogan szaladt a szódás elé. Minden gyerekhez nagyon kedves volt, dobált minket a magasba, mi sikoltozva örvendeztünk
Helyesebben dobáltak, mert ketten voltak testvérek, felváltva hordták ki a szódát.
Nem hasonlítottak egymásra, egyikük testes – ő látható a képen – a testvére pedig nagyon sovány, magas férfi volt. A felvételen  látható motorhoz egy nemkülönben érdekes II. világháborús terepjáró is tartozott.
Tíz-húsz éve még működött a szikvízüzemük az Eötvös u. és Szondi u. sarkon. Érdekes, hogy a sok évtizedes tevékenységük alatt gyakorlatilag nem öregedtek semmit.

Megállt velük az idő.

A felvétel a webről van.

 

 

Az Angyal

1966-ban vettünk televíziót, a közvetlen szomszédjaink közül nekünk volt elsőnek. Így természetesnek vélték, hogy a fél ház nálunk nézze az Angyalt. Hozták a hokedlit, kisszéket. Főleg idős asszonyok meg gyerekek. Az idős asszonyságok szerelmesen gondoltak Roger Moorba, ezért izgatottan várták az új részeket. Én pedig minden alkalommal előadtam, hogy egy barátom már látta a soros – miért pont soros na, mindegy – részt Angliában és mesélte, hogy az Angyalt ebben a részben megölik. Hát tövig rágták a körmüket. Tudom gonosz kamasz voltam, de így legalább több volt az izgalom.
Hát most tényleg meghalt, mint ahogy azok az idős hölgyek is, ők már regés régen.

…és azt a gonosz kiskamaszt is kóstolgatja már a kaszás…

A tejfől

Mostanában a napot egy pohár tejjel kezdem. Nincs jelentősége, hogy miért.
Választásom tegnap a Garabonciás termékére esett, 80 forinttal drágább volt, mint a szokásos literes kiszerelés.
Biztató volt a szlogen: ”A tejeség igénye nélkül” és az, hogy fölösödére alkalmas, ilyet jó ideje nem láttam már.
Jó ízű, sűrű termék, emlékeztet – gondoltam – a régi tej ízére.
De milyen volt a tej gyerekkoromban.
Kannás. Tejcsarnokban vettük, állítólag vizezte a tejcsárda üzemeltetője. Aztán volt az üvegben palackozott, viaszos papír zárás, kipattintható fedelű tej. Ez elég jó volt és lehetett üvegből inni, de erre nem volt pénzünk.
Falun vendégeskedve néhányszor ittam frissen fejt tejet, de ennek egyáltalán nem emlékszem az ízére.
Amit viszont soha nem felejtek el az a házi tejföl és a túró.
Anyámat a húgommal gyakran elkísértük bevásárolni a piacra. A Lehel (Élmunkás :)) téri piacot szerettük.
Őstermelők árulták a túrót kockás kendőn, kupacban, letakarva. A tejfölt meg csuporban, merőkanállal mérték, bögrékbe, vagy más cserépedénybe. Akkoriban lehetett kóstolni.
Anyu mindig vett nasinak tíz deka lóparizert, azt majszoltam a tejfölárus bácsi asztalánál tátva a szám. Ez egyfajta játék volt tudtam, hogy megkínál majd. Kicsit várt, majd intett a fejével, hogy menjek közelebb, aztán munkában kérgesült, fekete kolbász mutatóujját a tejfölbe mártotta, jó mélyen és odakínálta nekem.
Ez az íz és a kép biztosan megmarad életem végéig.

Az Élmunkás téri piac