A földszinti házmesterlakás tágas konyhásában vígan duruzsolt a sparhelt. Augusztus volt ugyan, de azon főtt meg az ebéd és sírva, tekeredő gőzt engedve forrt a víz a hatalmas fazékban.
Nagymosás volt, az asszony az ágyneműt súrolta az udvaron álló teknőben. Csengő hangján énekelt hozzá. Vidéki lány volt, így szokták a falusi népek, ott a Jászságban.
Ilyenkor egyszerű, gyorsan elkészíthető étel került az asztalra. Tojás leves.
A kis vézna, szemüveges, nagy fülű fiú ült az asztalnál és nagyon nem szerette a tojáslevest.
Kelletlenül kanalazta hát, de utána lekváros bukta volt, sok porcukorral, amit az asszony a sarki péktől hozott. A buktában a vörös műlekvár mindig a tészta egyik végébe sűrűsödött. Fura, de a tölteléket Hitler-szalonnának is nevezték, amit nagy tömbökben is árultak.
A kalács foszlós lekváros része pedig egy bizonyos vattára emlékeztetett, ennek ellenére a fiú nagyon szerette. Kettőt, hármat is lenyomott, ha volt ideje rá. Most nem volt, mert az utcáról a pattogó labda hangja hallatszót.
Felkapott egy buktát – Kimegyek focizni – hadarta anyjának már a lépcsőházból. Gondosan átlépve a keresztbe futó díszítéseket és már kint volt a kapun.
Az úttesten P. dekázott, majd időnként leszorítva – ahogyan azt csak ő tudta – a málló, lövés nyomokkal tépázott házfalra rúgta. A feliratot bombázta: ÉLJEN A MEGBONTHATATLAN…
A nagyfülű természetesen kétballábas volt, egy igazi béna, akit csak akkor választottak be valamelyik csapatba, ha nem volt kerek a létszám. Ilyenkor aztán boldogan rúgta a luftokat, engedte be a gólokat és fogadta a jogos seggbe rúgásokat.
Most azonban P-t csodálta – közben fehér porból rajzolt bajusza alatt tolta be a buktát.
Nem vették észre a rendőrt. Pont akkor kerültek egy vonalba, amikor labda nagyot csattanva több tenyérnyi vakolatot levert. Sajnos pont a megbonthatatlan szó alól.
A rendőr vöröslő fejjel követelte a labdát. Amikor megkapta zsebkésével több helyen kiszúrta és a földhöz vágta azt. Aztán elindult peckesen a híd irányába.
A kurva anyádat – gondolta tehetetlen haraggal, szinte egyszerre a két fiú.
Udvar felől az asszony csengő hangja hallatszott – …hosszú útról visszatérni nem lehet.

Az alagút, lépcsők, a kép a webről van

Alkonyodott, az Élmunkás híd tövénél, az alagút lépcsőin ültünk.
Szemben a szív utca mállott falú házsora között kifeszített sápadt fényű lámpák hunyorogtak.
Beszélgettünk, hülyültünk. Gyerekek voltunk, mi mást tehettünk volna.
Aztán felhangzott az ismert furulyaszó, egyre közeledve hozott izgalomba minket.
Dani jön súgtuk kórusban.
Dani csavargó volt. Ócska katonakabátot viselt és kitaposott, fűző nélküli katonabakancsának nyelve előre mutatva libegett. Az egész ember rendkívül piszkos és ápolatlan volt.
Ám a hosszú, kosztól fénylő ujjaival a sípon matatva a magyar falú üzenetét hozta nekünk, városi lurkóknak.
Kukorica Jancsira gondoltunk, meg Juliskára.
Pedig Dani nyilván hülye volt, bárgyú ábrázatából csak a szeme sugárzott egy olyan magának való értelmet. Szerette a gyerekeket. Persze nem úgy, egyszerűen hálás volt, hogy hallgatói vagyunk, barátként kezeljük.
Mesélt a háborúról, a sosem volt családjáról, az egész elbaltázott életéről. Talán csak magának sorolta, talán el is hitte, amit mondott.  Mi figyelmesen hallgattuk.
Aztán feltűnt a rendőr. Dani lassan felállt, furulyázva elindult az alagút felé, talán a Csanádi utca környékén is talált néhány kíváncsi fület, gondolhatta.
A rendőr megállt előttünk, látszott rajta nem tud mit kezdeni velünk.
-Takarodjatok haza -mordult ránk, majd ő is felballagott a hidra.

Az 50-es évek vége…