Az alagút, lépcsők, a kép a webről van

Alkonyodott, az Élmunkás híd tövénél, az alagút lépcsőin ültünk.
Szemben a szív utca mállott falú házsora között kifeszített sápadt fényű lámpák hunyorogtak.
Beszélgettünk, hülyültünk. Gyerekek voltunk, mi mást tehettünk volna.
Aztán felhangzott az ismert furulyaszó, egyre közeledve hozott izgalomba minket.
Dani jön súgtuk kórusban.
Dani csavargó volt. Ócska katonakabátot viselt és kitaposott, fűző nélküli katonabakancsának nyelve előre mutatva libegett. Az egész ember rendkívül piszkos és ápolatlan volt.
Ám a hosszú, kosztól fénylő ujjaival a sípon matatva a magyar falú üzenetét hozta nekünk, városi lurkóknak.
Kukorica Jancsira gondoltunk, meg Juliskára.
Pedig Dani nyilván hülye volt, bárgyú ábrázatából csak a szeme sugárzott egy olyan magának való értelmet. Szerette a gyerekeket. Persze nem úgy, egyszerűen hálás volt, hogy hallgatói vagyunk, barátként kezeljük.
Mesélt a háborúról, a sosem volt családjáról, az egész elbaltázott életéről. Talán csak magának sorolta, talán el is hitte, amit mondott.  Mi figyelmesen hallgattuk.
Aztán feltűnt a rendőr. Dani lassan felállt, furulyázva elindult az alagút felé, talán a Csanádi utca környékén is talált néhány kíváncsi fület, gondolhatta.
A rendőr megállt előttünk, látszott rajta nem tud mit kezdeni velünk.
-Takarodjatok haza -mordult ránk, majd ő is felballagott a hidra.

Az 50-es évek vége…