A ’60-as évek elején nem állíthatom azt, hogy a bőség kosarából nagyokat meríthettünk volna.
A hétköznapokon rendszerint valamilyen tészta volt. Mákostészta, dióstészta, káposztás és krumplis tészta és persze túrós is, természetesen cukrosan. Főzelékkel tarkítottuk a napokat.
Vasárnap azonban mindig került hús az asztalra, gyakran szárnyas. Apám kívánsága szerint természetesen élő állatot vettünk, rendszerint csirkét.
Szombaton vásároltunk az Élmunkás téri piacon és a tűzhely lábához kötve kapirgáltak a konyhakövön, nem eredmény nélkül, mert kaptak morzsolt kukoricát. Álltalában megkötözés ellenére jól érezték magukat, pedig húgommal játszottunk is velük. Vasárnap reggel aztán anyu lemészárolta őket. Nevén nevezem a dolgot, mert egy bot élességű késsel tette ezt, gyakorlatilag hosszasan nyiszálva vágta el a csirke nyakát.
Egy formás fehér csirkéig tartott ez a rendszer. Ezt a csirkét nagyon megszerettem. Könnyes szemmel simogattam, magamhoz ölelve babusgattam. Apám rosszat sejtve kérdezte, hogy miért potyognak a könnyeim. Este felé aztán zokogva tört ki belőlem, hogy ne vágjuk le a csirkét.
Rábólintottak.
Vasárnap mákos tészta volt, anyu pedig délután levitte a csirkét Ócsán élő rokonainkhoz.
A többé nem láttam, pedig gyakran látogattuk a családot

Keresztanyám egyébként isteni csirkepaprikást főzött.