A tejfől

Mostanában a napot egy pohár tejjel kezdem. Nincs jelentősége, hogy miért.
Választásom tegnap a Garabonciás termékére esett, 80 forinttal drágább volt, mint a szokásos literes kiszerelés.
Biztató volt a szlogen: ”A tejeség igénye nélkül” és az, hogy fölösödére alkalmas, ilyet jó ideje nem láttam már.
Jó ízű, sűrű termék, emlékeztet – gondoltam – a régi tej ízére.
De milyen volt a tej gyerekkoromban.
Kannás. Tejcsarnokban vettük, állítólag vizezte a tejcsárda üzemeltetője. Aztán volt az üvegben palackozott, viaszos papír zárás, kipattintható fedelű tej. Ez elég jó volt és lehetett üvegből inni, de erre nem volt pénzünk.
Falun vendégeskedve néhányszor ittam frissen fejt tejet, de ennek egyáltalán nem emlékszem az ízére.
Amit viszont soha nem felejtek el az a házi tejföl és a túró.
Anyámat a húgommal gyakran elkísértük bevásárolni a piacra. A Lehel (Élmunkás :)) téri piacot szerettük.
Őstermelők árulták a túrót kockás kendőn, kupacban, letakarva. A tejfölt meg csuporban, merőkanállal mérték, bögrékbe, vagy más cserépedénybe. Akkoriban lehetett kóstolni.
Anyu mindig vett nasinak tíz deka lóparizert, azt majszoltam a tejfölárus bácsi asztalánál tátva a szám. Ez egyfajta játék volt tudtam, hogy megkínál majd. Kicsit várt, majd intett a fejével, hogy menjek közelebb, aztán munkában kérgesült, fekete kolbász mutatóujját a tejfölbe mártotta, jó mélyen és odakínálta nekem.
Ez az íz és a kép biztosan megmarad életem végéig.

Az Élmunkás téri piac

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .