09.11. New York

Amikor beléptem az Andrássy úti Tokaji borozó ajtaján repült a hatalmas toronynak a repülő (ez felvételről ment, többször is bejátszották).
Közben rettenetes porfelhő gomolygott, a levegőben papírlapok milliói szálltak. Rohanó, menekülő emberek látszottak, távolról meg bámészkodok álltak értetlenül. Emberi testek is zuhantak a szédítő magasságból.
A borozó vendégei nem látszottak különösebben izgatottnak. Nem állítom, hogy továbbra is a futballról, vagy sportfogadásról beszéltek, de nem verte földhöz a dolog őket. Hiába az USA messze van Terézvárostól. Meg a magyar emberektől.
Izgatott voltam, Gy-vel, ivócimborámmal próbáltam beszélgetni a tragédiáról. Nem nagyon lehetett, de jó ürügy volt arra, hogy a szokásos pohárszámot emeljük.
Találgattam, hogy kihajthatta végre a támadást. Akkori ismereteim szerint a közel kelet fő ellensége Arafat volt. Az nyilvánvaló, hogy benne sem ennyi erő, sem elszánás és kurázsi nem lehetett.
Bin Láden neve nem volt ismert – nem általánosítanék, én nem ismertem.
Közben még egy gép a toronynak repült. Elképesztő volt, ez már nem egyszerű terrortámadás, ez háború. A Pentagont is megtámadták.
Sötétedni kezdett, elindultunk hazafelé.
Lakásba lépve közölte a feleségem, hogy mind a két torony ledőlt.

Bibliai idők.

A két férfi kora este ért a Parlamenthez.
Senki nem gondolta róluk, hogy angyalok. Egyedül K L, mert neki jelentettek a titkosszolgák. Állítólag fentről kemény büntetést helyeztek kilátásba. Nagyon ideges volt, mert nemhogy a Fideszbe, de az egész parlamentben nem volt tíz igaz politikus. Helyesebben egy volt, de inkább a nyelvét tépeti ki, mint hogy a nevét a szájára vegye.
A vendégek a Vadászterembe várakoztak.
A padsorok közben megteltek Fideszes képviselőkkel, akik közbeszerzési pályázatokat követeltek.
Nos, húzta fel szemöldökét a magasabb angyal. K könyörgőre fogta, legalább ő és a családja elmenekülhessenek.
Ám az angyalok a fejüket csóváltak. Szó sem lehet róla.
A Parlament körül azóta erős kénes bűz terjeng.
Ekkor felriadtam, a nyitott ablakon a hajnal beáradó tiszta hűvöse cirógatta az arcomat.
Bekapcsoltam a számítógépet.

Moziban álmodtunk…

Mindig filmbuzi voltam, igen gyerekkoromban is.

Alig múlt el nap mozi nélkül, néha több filmet is láttam egy napon. A nagy premier mozik mellett mint a Vörös Csillag, Szikra, Uránia a kisebb mozikat látogattam, mert oda érvényes volt az ifjúsági mozibérlet.

“Számunkra legfontosabb művészet a film” Állt az idézet a bérlet második oldalán. A nagyszerű megállapítást V. I. Leninnek tulajdonították. Aztán a rendszerváltás után kiderült, hogy ez a fontos meghatározás Bacsó Péter leleménye.

Szóval sűrűn látogattam a kisebb mozikat, mint a Duna, Bástya, néha a Puskint. Meg az egészen kis vetítőket. Ezek közül a kedvencem a Mátra volt. 2 forint volt a legolcsóbb jegy, ezek az első 2 sorba biztosítottak helyet és 50 fillérrel volt olcsóbb a bérleti árnál. Sokat jártam még a Zrínyi és a Bányász “A” és “B” terembe. Ezeket köpködőnek is hívták, talán nem alaptalanul.

Volt ennél lejjebb is, például a Munkácsi mozi. Természetesen a Munkácsi Mihály utcában, az Epreskert mellett. Csak délután játszó mozi volt a lépcsőházból lehetett lemenni, lényegében egy pincében, a zsebkendőnyi nézőtérre.

Volt még egy igazán egyedi, talán csak az aprófalvak moziaira emlékeztető lehetőség.

Ez pedig a Szív utcában a Merkúr irodaház földszintjén üzemelt. Csak szombat este volt előadás, 18 és 20 órai kezdettel. Maszek kezdeményezés volt – talán a Merkúr dolgozói közül valakik bérelték a termet és a filmeket. Szép bevételre tettek szert minden héten, mert a vetítések nagyon népszerűek voltak. Akkoriban kevés lakásban volt televízió, így a szombat esti szórakozás gyakorlatilag házhoz jött. Egész családok vonultak le az előadásokra, hozták magukkal a vacsorát, gyereknek bambit.

Egy pár éve jártam arra, az épületet is elbontották és új irodaház állt a helyén üres irodákkal.

A kép a netről van. 

1989. június 16.

Péntek volt, az épületben rajtunk kívül senki nem volt már. Rumot ittunk kólával, hülyéskedtünk.
A rádió valamilyen gyűlést közvetített. Állítólag 300 ezer ember volt a Hősök terén. Egy heves ifjonc valamilyen furcsa tájnyelven, rettenetesen hadarva követelte az orosz csapatok kivonását az országból. Az orosz tankok egyébként a vonatokon voltak.
Én Rozi cipófarát néztem megbűvölten, ha egy kicsit bátrabb lennék – gondoltam. Töltöttem még rumot.
Szeme is szép volt, olyan sötét búja nézéssel. Bár ez a szem most azt üzente, na, mi lesz te fat@kű?
Úgy látszik, hogy kivonulnak az oroszok, nyögtem. Égett a fülem.
Aztán ennek is vége lett.
Délután családdal elindultunk a Balatonra.
Az M-7esen soroltak a Ladák, a Wartburgok meg a Trabantok.