A szilvalekvár

Az első kép.
A puha augusztusi estében, ragyogó csillagok alatt a nyári konyha előtt állt a fatüzelésű alkalmatosság. A tetején üst, abban rotyogott a massza.
Krisztin néni néha kijött a konyhából és a nagy, lapátnyi fakanállal kavargatta.
Mi gyerkőcök, félkörben álltunk a katlan körül, kíváncsi várakozással, mert egy idő után, mikor lekvár valamennyire összefőtt már, lehetett kóstolni. Pesti rokon gyerekként mindig én kaptam az első kanyarítást a fakanálról, ebben keresztanyám mutatóujját használta segítségül.
Tücsök ciripelt a közeli krumpliföldön és a sötét massza, mint fekete láva rotyogott ezen a nyarat és talán gyerekkort búcsúztató éjszakán.
A második kép.
Az egyik meggyfa alsó ágán ülök, az ól irányába fordulva.
Az ól előtt férfiak – keresztapám, komái és néhány szomszéd széles jókedvükben pálinkát isznak.
Elfőttük a keményre fagyott föld feketéllő véres mocskában a 200 kilós Zsuzsi feküdt élettelenül.
Krisztin néni friss hangon hívja az embereket, tányérokban van már a sült hagymás vér.
Csakugyan a fehér tányérok sorakoztak a kecskelábú asztalon és ropogós héjú kenyérszeletek várták az éhes férfiakat.
Balra ott állt az üst, most forró víz gőzölgött benne. Szultán feküdt mellette a fagyos földön, boldogan nyalogatta véres pofáját
A meggyfa alsó ágán ültem, vörösre gémberedett kezemben egy szilvalekváros kenyérrel.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .