A hold  lassan bekúszott a nap elé, percek alatt ragyogó napsütéses délelőttből forró nyári este lett.
Először az ég madarai hallgattak el, aztán a árvaszúnyog felhők jelentek meg a kert felett és a tücskök ciripelni kezdtek.
A macska zöld szeme csodálkozva nézte a fogyó napot, majd rám kerekített és bólintottunk. Napfogyatkozás.

Mostanában világosban, lámpafénynél alszom.
Forgolódva a szoba unalomig ismert, bár szeretett tárgyait nézem. Meg az ágytámla és a fal között élő kicsi fehér pókot. Mozdulatlanul figyel ő is, tökéletesre alkotott hálója közepén várja vacsoráját, vagy reggelijét.
Nehezedő pilláim alatt még látom a pókocskát.
Furcsán érzem magam, a levegőben vagyok, nyolc lábammal az elkészült fonalak szövevényét igazgatom, hátul meg csak úgy dől belőlem a sok fonal. – ha ember lennék azt mondanám fonalat sz@rok – de hát pók vagyok, hát finom selymet engedek magamból.
Egy hatalmas valami repült felém, bele a hálóba, tépte, szaggatta, rontotta volna semmivé eddigi munkámat. Nyolc lábam kétségbeesve javította a dúlást, pont szemeimmel a hatalmas rovart figyelve
Nyögve, csatakosan ébredtem.
A kis pók bólogatva, barátságos mosollyal köszöntött;

Isten hozott a világomban!

Csodaszép, de nagyon kemény tél volt 1980 decemberében. Félméteres hó esett és farkasordító hideg volt. Balatonfüreden teleltünk, a Balaton másik, a téli arcával ismerkedtünk. Hópaplan lepte a parkokat és a partot, az utcákat, mókás hósipkát kaptak az utcai lámpák.
Hajnalodott, lassan ébredtem, feleségem békésen szuszogott mellettem. Ezért nem kapcsoltam be a rádiót, az ablakon rajzolódó jégvirágot csodáltam. A téli hajnal ajándékát.
Aztán mégis a rádióhoz nyúltam, éppen híreket mondtak.
A Dakota-ház elött egy rohadék rálőtt John Lennonra, a világ legszelídebb emberére, aki a kórházban belehalt sérüléseibe.
Tovább bámultam a jégvirágot, aztán az ablakhoz léptem, homlokomat a hideg üveghez nyomtam.
Talán sírtam…