Karantén történetek 02.

Mostanában világosban, lámpafénynél alszom.
Forgolódva a szoba unalomig ismert, bár szeretett tárgyait nézem. Meg az ágytámla és a fal között élő kicsi fehér pókot. Mozdulatlanul figyel ő is, tökéletesre alkotott hálója közepén várja vacsoráját, vagy reggelijét.
Nehezedő pilláim alatt még látom a pókocskát.
Furcsán érzem magam, a levegőben vagyok, nyolc lábammal az elkészült fonalak szövevényét igazgatom, hátul meg csak úgy dől belőlem a sok fonal. – ha ember lennék azt mondanám fonalat sz@rok – de hát pók vagyok, hát finom selymet engedek magamból.
Egy hatalmas valami repült felém, bele a hálóba, tépte, szaggatta, rontotta volna semmivé eddigi munkámat. Nyolc lábam kétségbeesve javította a dúlást, pont szemeimmel a hatalmas rovart figyelve
Nyögve, csatakosan ébredtem.
A kis pók bólogatva, barátságos mosollyal köszöntött;

Isten hozott a világomban!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .