Rövid próza kategória bejegyzései

A Ligetben, bizony jó régen

Átvágott a parkon, a tó felé tartott. Mostanában kaszáltak, a levágott szállak kis kazlakban illatoztak. teleszívta a tüdejét, imádta a széna szagát. A partra érve lekuporodott, guggolva nézte a vízet, a csendes mélyt. Kis halrajok úszkáltak mindenfelé. Snecik gondolta, a néha felbukkanó aranyos villanások pedig naphalak. Szerette a vízet. A néha felbukkanó béka pofák mintha neki hunyorítanának, intet hát nekik, aztán megindult a Vár felé, de nem oda tartott, átment a hídon és jobbról kerülte a tavat. A nyomós kúthoz ment nagyon szerette a nyáron is hideg, vasízű vízét. Ügyesen használta a kutat,az egyik kezével a kar nyomta, a másokkal kagylót formázva ivott, majd megmosta az arcát. Ekkor vette észre a három fiút. Nem ismerte őket, de semmi jót nem nézett ki belőlük.
Felegyenesedett, az arcát törölgette a könyökével ekkor lépett oda a legkisebb srác.
-Innék, nyomod a kart- nézet szemtelenül, de nem fenyegetően.
-Természetesen, mutatott a zuhogó vízre. Vedelt, majd most mar pofátlanul- nyomd nekik is.
-Nézd, hárman vagytok, nyomjátok egymásnak.
-Azt mondtam nekik is- és mellbe lökte a kisfiú.
-Megmondtam, hogy nem!
Teljes erőből gyomron vágta a másikat. Meg lepetten és fájdalmasan görnyedt össze. Társai azonnal megindultak a kút felé.
Még egy lépés és baj lesz-helyezte kilátásba a fiúcska-Nem volt világos, hogy értette, de azok jöttek tovább. Kicsit remegő térdel, de teljes erővel orrba vágta a görnyedt a fiút.
Elöntötte a vér az arcát.
-A verekedés ezennel véget ért, mossátok meg az arcát!
Kicsit várt még , majd a Paál sétányon haladva megindult a Vár felé.
Ezt megúszta , azért szedte a lábát.
Hidra érve már büszkén lépkedett, mint egy győztes lovag lépet a Várba, ami nem volt igazi vár. Igaz ő sem volt lovag, hanem egy szerencsés kiskamasz, aki megúszott egy verést.
Egy kicsit elidőzött a várba, majd megindult a tó felé.
Andris és Sanyi már ott horgásztak a kifolyónál
-Az imént megvertem 3 fiút-kezdtem dicsekedni.
-Óvodások voltak?-nevetett Sanyi.
– Én pedig fogtam egy kardhalat, de visszadobtam, mert túl kicsi volt -mondta komolyan Andris.
Pedig jó lett volna beszélni róla, mert az a sok vér egy kicsit ijesztő volt.
Egy kicsit arrébb leült a fűbe és a vizet nézte, de csak a másik gyerek fájdalmas, síró arcát látta.
Ekkor egy kis béka pofája bukkant fel, egy ideig nézték egymást.
Majd hirtelen eltűnt és elvitte magával a véres képet.
Laci a zsebébe nyúlt és elővette a horgot és az úszót.
-Van csalitok? -kérdezte barátaitól.

.

 

 

 

.

Valahol Dél-Pesten

A kórteremben 5 ágy volt, ahány darab annyiféle.
Ablaknál levőn egy nagyon idős bácsi folyamatosan hörgött. Az ajtó mellet egy valamivel fiatalabb az oxigén maszk alatt jajgatva fuldoklott.
A mellettem levő fekhelyen egy soha nem látott kövérségű cigány férfi és egy másik betegtársam ült, egymás vállát ölelve nótáztak.
Az infúziót figyeltem.
A folyamatosan csöpögő sós víz a csuklóm felé áramlott és mintha keresztül folyt volna rajtam, szemem sarkán kibuggyanva végig folyt az arcomon.

A szódás

Szódás, szódavizes! Itt a szódás, szódás, szódavizes! -visszhangzott az ismert hang a lépcsőházban.
A  Szív utcai bérház apró népe ujjongva, boldogan szaladt a szódás elé. Minden gyerekhez nagyon kedves volt, dobált minket a magasba, mi sikoltozva örvendeztünk
Helyesebben dobáltak, mert ketten voltak testvérek, felváltva hordták ki a szódát.
Nem hasonlítottak egymásra, egyikük testes – ő látható a képen – a testvére pedig nagyon sovány, magas férfi volt. A felvételen  látható motorhoz egy nemkülönben érdekes II. világháborús terepjáró is tartozott.
Tíz-húsz éve még működött a szikvízüzemük az Eötvös u. és Szondi u. sarkon. Érdekes, hogy a sok évtizedes tevékenységük alatt gyakorlatilag nem öregedtek semmit.

Megállt velük az idő.

A felvétel a webről van.

 

 

Az Angyal

1966-ban vettünk televíziót, a közvetlen szomszédjaink közül nekünk volt elsőnek. Így természetesnek vélték, hogy a fél ház nálunk nézze az Angyalt. Hozták a hokedlit, kisszéket. Főleg idős asszonyok meg gyerekek. Az idős asszonyságok szerelmesen gondoltak Roger Moorba, ezért izgatottan várták az új részeket. Én pedig minden alkalommal előadtam, hogy egy barátom már látta a soros – miért pont soros na, mindegy – részt Angliában és mesélte, hogy az Angyalt ebben a részben megölik. Hát tövig rágták a körmüket. Tudom gonosz kamasz voltam, de így legalább több volt az izgalom.
Hát most tényleg meghalt, mint ahogy azok az idős hölgyek is, ők már regés régen.

…és azt a gonosz kiskamaszt is kóstolgatja már a kaszás…

A tejfől

Mostanában a napot egy pohár tejjel kezdem. Nincs jelentősége, hogy miért.
Választásom tegnap a Garabonciás termékére esett, 80 forinttal drágább volt, mint a szokásos literes kiszerelés.
Biztató volt a szlogen: ”A tejeség igénye nélkül” és az, hogy fölösödére alkalmas, ilyet jó ideje nem láttam már.
Jó ízű, sűrű termék, emlékeztet – gondoltam – a régi tej ízére.
De milyen volt a tej gyerekkoromban.
Kannás. Tejcsarnokban vettük, állítólag vizezte a tejcsárda üzemeltetője. Aztán volt az üvegben palackozott, viaszos papír zárás, kipattintható fedelű tej. Ez elég jó volt és lehetett üvegből inni, de erre nem volt pénzünk.
Falun vendégeskedve néhányszor ittam frissen fejt tejet, de ennek egyáltalán nem emlékszem az ízére.
Amit viszont soha nem felejtek el az a házi tejföl és a túró.
Anyámat a húgommal gyakran elkísértük bevásárolni a piacra. A Lehel (Élmunkás :)) téri piacot szerettük.
Őstermelők árulták a túrót kockás kendőn, kupacban, letakarva. A tejfölt meg csuporban, merőkanállal mérték, bögrékbe, vagy más cserépedénybe. Akkoriban lehetett kóstolni.
Anyu mindig vett nasinak tíz deka lóparizert, azt majszoltam a tejfölárus bácsi asztalánál tátva a szám. Ez egyfajta játék volt tudtam, hogy megkínál majd. Kicsit várt, majd intett a fejével, hogy menjek közelebb, aztán munkában kérgesült, fekete kolbász mutatóujját a tejfölbe mártotta, jó mélyen és odakínálta nekem.
Ez az íz és a kép biztosan megmarad életem végéig.

Az Élmunkás téri piac

A bomba

A Városligetben, a BNV alatt az ideiglenesen emelt pavilonokon kívül voltak állandó, elbontásra nem kerülő épületek is. Ilyen volt a Szovjet pavilon, amiből később a Kazimir Károly legendás Körszínháza lett.
Továbbá a Magyar Alumínium Gömbkupolája, valahol a későbbi PECSA helyén állhatott.
Az épületben érdekes kiállításokat rendeztek az őszi, téli hónapokban.
Itt szembesültem először az atombombával.
Hűvös ősz, késő délután volt, tértig gázoltam platánok alatt összegyűlt avarban, amit nagyon szerettem. Kézen fogva mentünk apámmal – 6-7 éves lehettem – így ő is velem lépkedett a levelekbe merülve. Pokolian jól éreztük magunkat.
A kupolához értünk, a kiállítás még nyitva volt, bementünk hát.
A falakon körben hatalmas, fekete-fehér képeken földig rombolt épületek között szénné égett emberi maradványok, betonon a pokoli forróságban gyakorlatilag elpárolgott emberek sötét árnyékával, amit akkor sehogyan sem érthettem és most sem tudok felfogni.
A rombolás felvételei után a sugárbeteg emberekről készült felvétek fokozták rémületemet.
Vetítés is volt, atomgombával, tűzviharral.
Hirosima, 1945. augusztus 6.
Nagyon féltem és félek most is.

Elment hát megint

Szemével követte, míg el nem tűnt a folyosó végen. Tempósan, mondhatni büszkén lépkedett. Kezében az elmaradhatatlan szatyorral, amelyben a folyton úton levés holmija volt. Maradt utána néhány félig ivott pohár és pár üres üveg.
Judit a hűtőhöz lépett, volt még egy fél doboz sör. Belekortyolt és lassan az utcai ablakhoz ballagott és lenézett a kapu irányába. Gáspár éppen kilépett rajta, kicsit mintha habozna, aztán határozott léptekkel elindult a Nemzeti Italbolt felé.
Az asszony ivott egy újabb kortyot, a homlokát a hideg üvegre nyomta.
Lelke a semmi felé lebegett.Emlék

A labda

A földszinti házmesterlakás tágas konyhásában vígan duruzsolt a sparhelt. Augusztus volt ugyan, de azon főtt meg az ebéd és sírva, tekeredő gőzt engedve forrt a víz a hatalmas fazékban.
Nagymosás volt, az asszony az ágyneműt súrolta az udvaron álló teknőben. Csengő hangján énekelt hozzá. Vidéki lány volt, így szokták a falusi népek, ott a Jászságban.
Ilyenkor egyszerű, gyorsan elkészíthető étel került az asztalra. Tojás leves.
A kis vézna, szemüveges, nagy fülű fiú ült az asztalnál és nagyon nem szerette a tojáslevest.
Kelletlenül kanalazta hát, de utána lekváros bukta volt, sok porcukorral, amit az asszony a sarki péktől hozott. A buktában a vörös műlekvár mindig a tészta egyik végébe sűrűsödött. Fura, de a tölteléket Hitler-szalonnának is nevezték, amit nagy tömbökben is árultak.
A kalács foszlós lekváros része pedig egy bizonyos vattára emlékeztetett, ennek ellenére a fiú nagyon szerette. Kettőt, hármat is lenyomott, ha volt ideje rá. Most nem volt, mert az utcáról a pattogó labda hangja hallatszót.
Felkapott egy buktát – Kimegyek focizni – hadarta anyjának már a lépcsőházból. Gondosan átlépve a keresztbe futó díszítéseket és már kint volt a kapun.
Az úttesten P. dekázott, majd időnként leszorítva – ahogyan azt csak ő tudta – a málló, lövés nyomokkal tépázott házfalra rúgta. A feliratot bombázta: ÉLJEN A MEGBONTHATATLAN…
A nagyfülű természetesen kétballábas volt, egy igazi béna, akit csak akkor választottak be valamelyik csapatba, ha nem volt kerek a létszám. Ilyenkor aztán boldogan rúgta a luftokat, engedte be a gólokat és fogadta a jogos seggbe rúgásokat.
Most azonban P-t csodálta – közben fehér porból rajzolt bajusza alatt tolta be a buktát.
Nem vették észre a rendőrt. Pont akkor kerültek egy vonalba, amikor labda nagyot csattanva több tenyérnyi vakolatot levert. Sajnos pont a megbonthatatlan szó alól.
A rendőr vöröslő fejjel követelte a labdát. Amikor megkapta zsebkésével több helyen kiszúrta és a földhöz vágta azt. Aztán elindult peckesen a híd irányába.
A kurva anyádat – gondolta tehetetlen haraggal, szinte egyszerre a két fiú.
Udvar felől az asszony csengő hangja hallatszott – …hosszú útról visszatérni nem lehet.

Hazafelé

Ráhúzott pár órát, keresett vele egy szép kerek összeget és most ott topog a Kazinczi Dohánysarkon. Hol verje el a pénzt. A kollégák hazamentek már, így egyedül indult a Károly körút felé egyenesen a zsinagógával szemben levő borozóba.
-Unikum, sör – mondta kis remegéssel a gyomrában.
Szinte mindennapos vendég volt, de nem beszélgetett senkivel. Pedig ismerős arcok voltak, egyik másik mintha bólintana, köszönésnek is vehetné.
De nem veszi. Zsebébe nyúlva bekapcsolja a wolkment – a soros Stones lemez szólt, azokban az években szinté csak ezt a bandát hallgatta.
-Még egy unikumot kért, egyből bedöntötte, leöblítette a maradék sörrel és kilépett az utcára.
Az alkohol szétáradt a testében, az erei jó kedvel teltek piszokosul jól érezte magát.

„I can’t get no satisfaction, I can’t get no satisfaction
‘Cause I try and I try and I try and I try
I can’t get no, I can’t get no” – szólt a fejében a sztereó hang.

Valamit kellene venni – motyogta magában, magazin láza volt – de már zárva volt minden.
Ment tovább a Duna irányába.
Az Irinyi utca kedvenc kocsmájába, a Grinzingi borozóba lépve a csapos rögtön töltött, ahogy meglátta és a pultra tette a poharakat.
Némán ivott, nem kapcsolta ki a zenét. A fülhallgató látványa jelezte az pultosnak, hogy nincs beszédes kedvében. Még egy pohár unikum aztán vécé és indulás haza.

„I can’t get no, oh, no, no, no, hey, hey, hey
That’s what I say
I can’t get no satisfaction, I can’t get no girl reaction
‘Cause I try… „

A villamos felé vette az irányt. Megbotlott egy kőből készült terelő bizbaszban, majd pofára esve, röhögve ment tovább.
Pesterzsébeten abban az időben volt egy csoda hely, egy Delikátesz. Pompás kirakata vonzotta a vásárlókat, bent pedig csodás kínálat fokozta a vásárlási kedvet.
Az ajtón felirat, Hideg pezsgő pohárban is!
-Ez az én világom-mondta magában és a küszöbbe is elbotlott.
Itt váltott és egy pohár pezsgőt kért. Lassan kortyolta -milyen helyes nők vannak itt – gondolta. Nem volt kedve hazamenni.
A hölgyek barátságosan mosolyogta, szépek voltak, mint a pulton soroló sonkák, sajtok és drága italkülönlegességek.
Jól érezte magát, kért még egy pohár pezsgőt és megkérdezte, hogy elvitelre is van hűtött üveg. Természetesen, mondta a szépen telt eladó, meggyszín ajka mosolyogva kérdezte – Mit ünnepel az úr névnapot, szülinapot, vagy gyereke született?
-Nem kérem, én így megyek haza mindennap a munkából – maga is rácsodálkozott a válaszra. Kért még egy üveggel – az asszony is iszik majd – a gyereknek pedig kolát meg rágókat vett

Megindult hazafelé, felváltva hülyén vigyorogva, máskor meg szégyenkezve, hogy megkora barom is ő.

A Babkában jártam…

„Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével.
A tűzzel játszani, jaj, nem szabad!…”
Búgta a zongorista a mikrofonba, de ő csak nézett rám a valóban csodás szemével.

Tegnap a Babkában jártam, ami egy nagyon kellemes hely Lipócia szélén, a Pozsonyi út Budai Nagy Antal u. sarkon, a hajdani Szamovár vendéglő helyén.
A Szamovár remek eszpresszó volt, sokat megfordultunk itt barátaimmal és itt randevúztam Verával, aki talán legnagyobb szerelmem volt.
Jegyben járt ugyan Zolival – akit látásból ismertem – de ez nem gátolta meg abban, hogy engem is az ujja köré csavarjon. Eléggé szabadon volt engedve, így gyakran találkoztunk eleinte a  Szamovárba, majd később a lakásomon – helyesebben anyám lakásában.
Aztán ritkultak ezek a találkozok, de egészen addig tartott, míg férjhez nem ment.
Megszakadt a szívem? Igen megszakadt

„.Ne fogjon úgy át a remegő kezével,
A szívnek húrja van, és elszakad!…”
Búgta tovább a zongorista.
Hát ilyen csoda hely ez a Babka.