A nyolcvanas évek elején – saját gyerek hiányában – feleségemmel a húgom kisfiát lízingeltük a hétvégeken a kisfiú és a saját örömünkre. Ez általában a szombatot és a vasárnapot jelentet, ilyenkor ott aludt nálunk. Múzeumokba és moziba – egyszer cirkuszba is – mentünk és gyakran kirándultunk.
Egy börzsönyi kirándulás alkalmával történt a következő.
Jó kedvűen ballagtunk a jelzésen, amikor elénk pattant egy munkásőr és felemelt kézzel jelezte, hogy álljunk meg. Nem mehetünk tovább, mert ez műveleti terület és itt táboroznak. Csakugyan sok sátor volt felállítva, de embereket nem láttunk. Próbáltam értésére adni, hogy ez egy turistajelzés, ha letérünk, esetleg eltévedünk.
Hajthatatlan volt, hát letértünk és eltévedtünk. Alkonyodott már mikorra a turistaházhoz értünk holtfáradtan.
Viszont megtaláltuk a virágos kedvű munkásőröket.
A következő eset 89-után történt. Dömösön nyaraltunk, akkor a fiammal voltunk.
Az egyik nap elhatároztuk, hogy a Rám-szakadékon keresztül felgyalogolunk Dobogókőre. Megyünk a jelzésen ismét elénk pattant egy egyenruhás, egy cserkész gyerek. Szokásos mondóka, ők itt táboroznak, nem mehetünk tovább. Neki nem volt Kalasnyikovija, mondtam hát, hogy húzzon el cserkészke, mert seggbe rúgom. De nagyon harcias legényke volt, rendbe van feleltem, hívja ide a parancsnokot.
A parancsnok egy felnőtt férfi, gondolom tanár lehetettet. Elnézést kért és biztosított bennünket, hogy folytathatjuk a túrát. Elkísért minket a tábor végéig, elmeséltem hát neki a munkásőrös történetet.
Elgondolkozva vakargatta kopaszodó fejét.

Amikor kigördült a villamos a megállóból már sírt.
20 év körüli csinoska lány volt. Telefonált és sírt. Fejét fogva erősen bizonygatott valamit és potyogtak a könnyei. A Nagyvásárcsarnoknál tette le a telefont. Még szipogott. Ekkor odalépet hozzá két hasonló korú lány, csendesen beszélgettek, a szomorú lány megnyugodni látszott. A Boráros térnél mosolyogva búcsúztak egymástól.

… és én is sokkal jobban éreztem magam.

A sereg kemény volt, de életemben annyit nem röhögtem, mint ott a 2 év alatt.
A szolgálat mellett sok szabadidőnk is volt, ennek teljesen értelmetlen eltöltésére gyakori példa volt a gyufaszálból készített különféle híres épületek elkészítése. Ezeket aztán büszkén és boldogan vitték haza a faluba a hazai lakosok nagy ámulatára.
Bajtársaim között voltak jó arcok is, az egyik ilyen Csicsai volt, akivel igen jó cimborák lettünk és akinek most – basszus – nem jut eszembe a keresztneve.
Sanyi – közben eszembe jutott 😊 – ügyes kezű asztalos volt, aminek igen sok hasznát vette, mert a laktanya törzsfőnökétől kapott különféle fúrásra faragásra megbízásokat. Ezzel mentesült a szolgálatadás alól és biztos volt a hétvégén eltávozás. Aztán amikor kirúgtak a könyvtárból, Sanyi kijelentette B. őrnagynak – ő volt a laktanya pk. – hogy szüksége van egy segítsége, erre nincs alkalmasabb ember az egész helyőrségben Bakki honvédnál. Ettől kezdve együtt loptuk a napot és a hétvégéket is együtt töltöttük nagyon vidáman, itthon Budapesten.
A kis kitérő után a lényegre térek, Csicsai szabadidejében intarziákat készített, általában vérzőfejű Krisztusokat, amit aztán eladott az Eklézsiának a Károlyi Sándor utcában.

Ilyesmi volt az intarzia

A politikai tisztünk – az ő nevére abszolút nem emlékszem – csodálta Sanyi nagyszerű alkotásait és kérlelte, hogy készítsen neki egy Lenint ábrázoló intarziát. Sanyi hetekig kérette magát – végül tanácsomra – készített egy vérzőfejű Lenin portrét.

A hétvégi eltávra már egyedül mentem, Csicsai barátom ezután hetekig nem ment haza.